Mikor majd két évtizeddel ezelőtt életemben először repülőre ültem – úticél Nápoly Rómán keresztül –, akkor repülni még ajándék volt. Kivéve persze a budapesti reptérre történő kijutást, de a beszállókártya átvétele, csomagleadás, izgatott várakozás, beszállás, kedves, mosolygó, munkájukért megbecsült és megfizetett – akkor még státusszimbolumként is számon tartott – kísérők és a körülményekhez képest magas színvonalú táplálék felettébb vonzó volt.

Mára ennek – ezek egyikének sem! – se híre, se hamva.

Cserébe a repterekre kijutni ma már nem csak Budapesten probléma, de az ingázó repülés elterjedésével Európa-szerte (életemben egyszer fordult elő, hogy a brüsszelinek hazudott Charleroi-i reptérre kimentem, ami csekély 60 km-re található a várostól és egy vagyonba kerül normálisan eljutni – vagy órákba – pont vasárnap repültem én marha –, de én sajnos nem tudom az életem legbecsesebb értékét 10€-ért elherdálni).

Ezen kívül a repterek hihetetlenül túlzsúfoltak, amitől az ember inkább érzi magát tonhalnak vagy sertésnek egy tenyészelepen, mint az un. legmagasabb rendű létformát beteljesítő lénynek a bolygón.

Miután túljutottál a “terroristavagy-feltevés” kapukon, következik a csodás várakozás. Jó esetben van ülőalkalmatossága az embernek, de volt szerencsém a PDL reptéren pár száz utastársammal egyetemben (beleértve több tucat idős embert is!) egy üvegkalitkába zárva (megint a fene nagy biztonság…) bő órát várakozni a beszállásig a földön ülve. Mert én ugye lehuppanok, hogy tudjak olvasni vagy kötni, de ugyanez nem várható el egy bizonyos kor felett vagy bizonyos igényekkel, ami a tiszta ruházatot illeti – én olyan ruhában utazok, amit érkezés után 60 C°-on azonnal lehet és kell is mosni. Az, hogy a reptéri személyzet egyáltalán nem érzi indokoltnak a 400 fizető utas tájékoztatását a helyzetet illetően, megint nagy fokú igénytelenségről árulkodik. Vagy arról, hogy gőzünk sincs mi folyik, ami bennem megint biztonsági kételyeket vet fel.

Ennél üdítőbb az “éjszaka a reptéren” többfelvonásos monodráma. No nem azért vagyok ott, mert annyira olcsójános volnék, hogy meg sem próbálok ágyban aludni, de vannak – saját magam által – beállított normáim. Miszerint tömegközlekedéssel bejutok a városba – és másnap ki a reptérre –, illetve hogy kizárólag alvás céljából kizárólag egy ágyra van szükségem (egy hostel hálótermében). Aki azt hiszi, hogy ez a XXI. században reális elvárás, az olyan naív, mint én. 😉

Marad a bolygóhollandiként keringés a terminálon belül vagy azok között. Megspékelve fal mellett, hideg kövön üldögéléssel, hogy az 500 méteres körzetben egyetlen aljzaton (XXI. században vagyunk még mindig!!!) legalább tölteni tudd a kütyüd, hogy az időd ne feleslegesen teljen el, hanem munkával (no nem, nem arra a pénzkereső robotra gondolok, hanem teremtésre). Esetleg a széken nyaktörést kockáztató bóbiskolás (a karfa kötelező, hiszen amúgy valamennyire emberi módon el lehetne dőlni, amit a repterek üzemeltetői, akiknek a szolgáltatás volna a kötelessége, így büntetik a fizető ügyfeleiket).

Ez volna a civilizált, XXI. századi, európai módja az utazásnak?!

Folytatása következik…

EN version.